- Bármit mond is, ne kezdj veszekedni vele, oké? - jött egy újabb ötlet Justintól. Kétségkívül régebb óta ismeri Scoot, mint én, de azért kicsit idegesített már, hogy meg akarta mondani, mit tegyek.
- Aha - válaszoltam unottan.
- Sőt jobb lenne, ha nem mondanál semmit. Majd én beszélek - tette hozzá.
- Egy viselkedési útmutatót nem akarsz esetleg a kezembe nyomni?
Erre nem válaszolt rögtön, és amikor ránéztem rájöttem, hogy nem kellett volna ezt mondanom.
- Rendben, gúnyolódj csak - mondta végül.
- Ne haragudj, de nem bírom elviselni, hogy még te is ennyire túlliheged ezt az egészet - mondtam lágyabb hangot megütve, mint az imént. - Éppen eléggé aggódom enélkül is.
- Csak segíteni próbálok - válaszolta és közben mereven az úttesten tartotta a szemét.
-Tudom - motyogtam.
Az út további részében Justin fent tartotta a "meg vagyok bántva" hangulatot én meg nem tudtam ezzel mit kezdeni, úgyhogy csend volt az autóban, mindaddig, míg meg nem érkeztünk.
Tanácstalanul álldogáltam a bejáratnál, míg Justin összeszedte a cuccait a kocsiban, majd mellém lépett és egy bátorítónak szánt mosoly kíséretében megfogta a kezem.
Scooter a fülére szorított telefonnal, folyamatosan beszélve jött ajtót nyitni, így csak a pillantásából vehettük észre, hogy mennyire kiakadt ránk.
A nappaliban Carin mosolygós arca fogadott minket, akinek persze rögtön szemet szúrt az összekulcsolt kezünk. Talán nem is lepte meg. Kínosan feszengve álltam Justin mellett és pillantásomat is rászegeztem. Ha olyan okos volt az autóban, akkor mondja meg, hogy mit tegyünk - gondoltam. Mivel Scoo még telefonált, mi továbbra is feszengve álltunk. Nagyon úgy tűnt, hogy a beszélgetés még eltart egy ideig. Justin felsóhajtott, de a kezemet továbbra sem engedte el. Ezt a sóhajt annak tudtam be, hogy nyertünk egy kis időt, mielőtt meghallgatjuk menedzserünk részben jogos szidalmait.
- Azt ugye tudjátok, hogy nagyon nagy szerencsétek, hogy nem értem rá nyomozni utánatok? - szólalt meg nem sokkal azután, hogy letette a telefont.
- Nem kellett volna nyomoznod - jegyezte meg Justin.
- Ó, tudom én. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy hol voltatok.
Egy ideig furcsán, felvont szemöldökkel méregetett minket - amitől őszintén szólva a elég kellemetlenül éreztem magam -, aztán megenyhülve felénk biccentett.
- Hadd halljam, milyen mesét találtatok ki nekem.
- Nincs mese - nyögtünk fel Justinnal egyszerre. Egyáltalán nem erre számítottam.
- Elég egyértelmű, hogy mi van köztetek, szóval valamilyen történetnek lennie kell - vonta fel a szemöldökét.
- Együtt vagyunk. Együtt voltunk az utóbbi napokban, sőt az utóbbi hetekben is szinte mindig. Ennyi a történet - jelentette ki egyszerűen Justin.
- És hozzátartozik az is, hogy szakítottál Selenával, igaz? - kérdezte, de szinte biztos voltam benne, hogy már tudja a választ.
- Igaz.
Scooter erre felsóhajtott, ettől persze nekem rögtön átfutott az agyamon, hogy biztosan nem helyesli, de a következő lépése el is feledtette velem ezt a gondolatot. Egyszerűen csak óvatosan ránk mosolygott és kimondta azt a két szót, amitől elöntött a megykönnyebbülés.
- Örülök nektek.
Justin szerencsére egyből átölelte a derekam, amikor összeesni készültem a megkönnyebbüléstől.
- Jól vagy? - kérdezte meg halkan, mire bólintottam.
- Nem erre számítottatok, mi? - kérdezte Scooter, és ha nem láttam volna a vigyorát, akkor is biztos lehettem volna benne, hogy jól szórakozik.
- Te nem... nem is vagy dühös? - találtam végre a hangomra.
- Mondtam, örülök nektek.
- De hát nem is olyan régen még azt mondtad... - nem fejeztem be, mert közben észrevettem, hogy Justin mosolyogni, sőt szinte vigyorogni kezd. - Most mi van? - kapkodtam a fejem köztük.
- Tudtam, hogy Justin mit fog tenni - jelentette ki magabiztosan. - Muszáj volt azt mondanom, amit akkor mondtam, mert különben nem lépett volna.
Justinra néztem, aki alig észrevehetően bólintott. Tessék?
- De Pattie... Annyira elleneztétek. Most pedig azt mondod, rendben van?
-Igen. Justin végre kimondta a túl régóta húzódó szakítást Selenával. Nem hazudik sem neked, sem neki, és ezekután remélem, hogy már nekünk sem.
- Akkor sem értem... - értetlenkedtem tovább.
- Nem érted, Nina? - nézett rám Justin. - Scooternek nem azzal volt baja, hogy te meg én egymásba szerettünk, sokkal inkább azzal, hogy nem játszottam tisztességesen - magyarázta kicsit szégyenkezve.
Most Scootertől vártam megerősítést, amit meg is kaptam egy biccentés formájában.
- Szóval akkor ez rendben van? - mutattam Justinra, majd magamra, mire Scoo elmosolyodott.
Justinnal úgy hagyhattuk el a házát, hogy tulajdonképpen megkaptuk az egyik legtöbbet jelentő áldást, és mellé persze egy figyelmeztetést, hogy ne verjük nagy dobra a kapcsolatunkat. Úgy gondoltuk, ezzel nem lesz gond.
- Akarsz vezetni? - fordult felém Justin váratlanul, mielőtt beszálltunk volna az autóba.
- Mi? Én? A te kocsidat?
- Aha - biccentett elképesztően édes mosollyal.
- Nem, nem merem - utasítottam vissza nevetve.
- Hát, én rád bíztam volna. Jól jegyezd meg ezt a pillanatot - vont vállat szintén nevetve, majd mégis inkább beült ő a vezetőoldalra.
Olyan jó kedvem lett hirtelen, amilyen már rég nem volt, és Justinon is ezt láttam. Míg vezetett időről időre felém pillantgatott a szeme sarkából és a mosolya is egyre szélesebb lett.
- Mi az? - fordultam felé végül kíváncsian.
- Szeretlek nézni - mondta ki egy kis idő elteltével.
- Miért?
Erre már nem kaptam választ, helyette rám kacsintott, aztán feltette a napszemüvegét. Belenyugodtam, hogy ezt nem fogom megtudni, és inkább hátradőltem. Már szinte meg sem lepett, hogy nem ismerős terepen járunk, ugyanis néhányszor eljátszotta már velem, hogy csak úgy irányt váltott. Bár nem beszéltük meg, hogy mit csinálunk délután, de arra gondoltam, hogy hozzá megyünk.
- Mik a terveid?
- Mire számítasz? - kérdezett vissza vidáman.
- Hát - tűnődtem a környéket pásztázva - csak remélni merem, hogy nem az elrablásomra készülsz. A városon kívül van valami dolgod?
- Nincs, de elviszlek valahová.
- Bővebben? - kíváncsiskodtam.
- Annyit elárulhatok, hogy jártunk már hasonló helyen, és megpróbáltalak már rávenni arra, amit most meg is teszel majd.
Na, ezzel aztán kaptam gondolkodni valót. Olyan túl sok helyen még nem jártunk együtt, mégis nehezemre esett összeszedni néhány tippet a helyet illetően.
- Oké, fogalmam sincs - adtam fel. - Mondd el, kérlek.
- A kezedbe adom az irányítást - nevetett fel és megsimogatta a kormányt.
- Vezetni hoztál? - tátottam el a számat, amikor leesett.
- Aha - vigyorgott.
- De hát itt nincs is pálya, azt mondtad, olyan helyre viszel - így már persze emlékeztem az alkalomra, amikor először rá akart venni, hogy vezessek.
- Nem, azt mondtam, hogy hasonló helyre. Ez sokkal jobb. Nézd csak meg - mondta, majd leállította a motort, kiszállt és megkerülte az autót.
- Nem, Justin. És ha összetöröm a kis kedvencedet?
- Bízom benned - mondta. - Na, mássz át! - mosolyodott el. - Egész életedben bánnád, ha ezt kihagynád.
- Szerintem tudnék enélkül élni - motyogtam, de azért átmásztam a kormány mögé, hogy Justin ülhessen a helyemre.
- A vezetés után is mondd ezt - vigyorodott el. - Értesz hozzá, ugye?
- Jézusom. Rám bízod a kocsidat, miközben azt sem nézed ki belőlem, hogy tudom vezetni? - nevettem.
- Oké, oké. Nem szóltam, tiéd a pálya.
Mielőtt tényleg indulhattam volna még a hajamba túrt és kaptam egy csókot, aztán Justin végül kényelmesen hátradőlt.
Igaza volt, attól kezdve, hogy megéreztem, hogy az én kezemben van az irányítás imádtam az egészet. Az autót, az utat alattunk, azt ahogy a kanyarokat bevettem, a hangot, ami egy egy erősebb fékezésnél előjött a kocsiból. Akkora port kavartunk, hogy egy idő után Justinnak kellett szólnia, hogy maradjak azt úton, mert már azt sem láttam, ennek ellenére egyszer sem mondta, hogy álljak meg. Tényleg bízott bennem. Szerintem majdnem annyira élvezte az utas szerepét, mint én egy kicsit régebben. Bár az tény, hogy ő nem sikítozott, ahogy én tettem, de ezt szívesen átvállaltam tőle most is. Olyannyira, hogy amikor végül megálltam, muszáj volt percekig csak a légzésemre koncentrálnom, aztán amikor ez rendeződni látszott, és megszólaltam, a hangom meglepően rekedtes volt.
- Te jó ég! - ziháltam Justin felé fordulva, széles vigyorral az arcomon.
- Tudom - nevetett fel és hozzám hajolva puszit nyomott az arcomra, majd a vállamra fektette az állát. - Imádtad, igaz?
- Áh, csak egy egészen kicsit - haraptam az ajkamba.
- Látod? Elég jól ismerlek, nem igaz? - suttogott, és könnyű puszikkal kezdte elhalmozni a vállam és a nyakam.
A mellkasára tettem a kezem és visszadöntöttem az ülésbe, majd én is felé hajoltam.
- Szóval ilyen érzés neked, amikor csak úgy kitalálod vezetés közben, hogy támadást indítasz ellenem - hajoltam hozzá még közelebb, ügyelve hogy a szánk még ne érjen össze.
- Milyen támadást?
Ekkor megcsókoltam, ő pedig rögtön viszonozta, majd egy perccel később egyszerűen átfogta a derekam és az ölébe húzott. Percek múlva elhúzódtam tőle és a nyakába fúrtam az arcom, ő pedig csak ölelt tovább.
- Akarod, hogy mondjak valami nyálas dolgot? - kérdeztem.
- Persze - nevetett fel.
Felemeltem a fejem, a szemébe néztem, és végigsimítottam párszor az állán és a szája vonalán.
- Szerintem nekem van a legtökéletesebb pasim a világon.
- Igazán? - mosolygott édesen. - Akkor szerencsés vagy. Majdnem annyira, mint én.
- Te miért vagy szerencsés?
- Nekem van a legszebb barátnőm a világon, és ez tény.
- Oké, lehet, hogy te tényleg szerencsésebb vagy - mondtam végül nevetve.
- Örülök, hogy egyetértesz velem, bébi - csókolt meg újra.
- Miért hoztál ide?
- Itt tanultam vezetni.
- Nem úgy értem. Miért pont most és miért pont ide?
- Nem tetszik itt?
- Dehogynem - biztosítottam.
- Hát még mindig nem mehetünk bárhová, és nekem kicsit elegem volt már a négy fal között végezhető programokból. Ez elég eldugott és csendes ahhoz, hogy kettesben legyünk, de mégsem otthon.
- Jól hallottam? Eleged volt a négy fal között végezhető programokból? Ezt úgy értsem, hogy rám untál, Justin? - nevettem.
- Természetesen nem. De miért csinálnánk valamit a megszokott, unalmas helyeken, amikor itt is lehet? - miközben beszélt én nem tudtam elszakítani a pillantásom tőle, így szinte észre sem vettem, hogy a keze ügyesen igyekszik bejutni a felsőm alá. - Neked van valami ellenérved erre vonatkozólag, Nins?
Persze, hogy nem volt, de ha lett is volna, biztosan azonnal elfelejtem attól a csóktól, amit kaptam, és a simogató ujjaktól, amiknek első számú céljuk volt, hogy az őrültbe kergessenek.
