22. fejezet

Mikor befordultam a feljárónkra még mindig nagyon ideges voltam.  Nem tudtam, hogy leplezhetném ezt Justin előtt. Az az igazság, hogy már eleve úgy indultam el apához, hogy tudtam, össze fogunk veszni. Így is lett, de szerencsére nem haraggal váltunk el, csak elfogadtuk, hogy egyikünk sem tudja meggyőzni a másikat. Ennek ellenére azt kicsit sem tudtam elfogadni, amit kettőnkről gondolt.
- Justin, megjöttem - kiabáltam be a nappaliba, ahol őt sejtettem.
- Várj, maradj kint - kiáltott vissza izgatottan a konyha felől.
- Mit csinálsz? - nevettem el magam.
- Egy perc - szólt vissza, aztán hallottam egy rövid káromkodást meg valami edény csörömpölést.
- Ugye nem gyújtottad fel a konyhát? - szórakoztam tovább. Furcsa mód, amint meghallottam a hangját, mintha elfújták volna az idegességem. Jó kedvű és izgatott lettem én is. - Justin, ha nem mondod meg...
- Itt vagyok - jelent meg hirtelen előttem. - Szia - halkította le a hangját, aztán hozzám lépett és megcsókolt.
- Szia - súgtam vissza. - Mit csináltál?
- Mindjárt meglátod. Mi volt a reptéren?
Bele a közepébe, Justin. Próbáltam elrejteni mindenféle érzelmet az arcomról, de nem hinném, hogy sikerült, mert Justin felvonta a szemöldökét és továbbra is kérdőn nézett rám.
- Majd elmesélem. Előbb látni akarom a meglepetésemet - mosolyogtam.
- Ki mondta, hogy van valami meglepetés?
- Miért, akkor mi mást csináltál a konyhában?
- Nem tudom, miről beszélsz - adta tovább az ártatlant.
- Na, Justin. Szeretném látni - bújtam oda hozzá, mert tudtam, hogy a hízelgéssel bármit el lehet érni nála. Legalábbis nekem.
- Remélem nem számítasz valami nagy dologra - nevetett fel, miközben kézen fogott és a konyha felé húzott.
Rögtön megtorpantam, amikor megláttam a rengeteg mosatlan edényt és mindenféle hozzávalót a pulton, amik katasztrófa sújtotta területhez hasonlóvá varázsolták a helyet. De aztán a pillantásom a szépen megterített asztalra tévedt, és nem bírtam ki mosolygás nélkül.
- Túl korán jöttél. Nem akartam ám így hagyni - szabadkozott egyből, a hangján hallottam, hogy zavarban van.
- Te főztél nekem? - kérdeztem csodálkozva.
- Hát valami olyasmi - vont vállat, mintha ez semmiség lenne. Pedig nekem nagyon is sokat jelentett.
Most már éreztem az illatokat is, amiket eddig nem is értem, hogy nem vettem észre. Rántott csirkemellet sütött hasábburgonyával, és ha jól vettem észre a zöldségeket sem hagyta ki.
- Nagyon jól néz ki - mosolyogtam rá, mire egy Justinra egyáltalán nem jellemző szégyenlős vigyort kaptam válaszul. 
Kihúzta az egyik széket, aztán intett a kezével.
- Hölgyem? 
- Micsoda udvarias gesztus - mosolyogtam továbbra is, majd leültem. 
Justin velem szemben ült le, de még így is elég közel volt hozzám szerencsére.
- Jó étvágyat, Nins.
- Neked is.
 Néhány percig csendben ettünk. Tudtam, hogy hamarosan elő kell hozakodnom valamivel a reptéren történtekről. Mondjuk az igazsággal.
- Hogy találtad ki ezt? 
- Mindig te főztél, és arra gondoltam, örülnél neki.
- Jól gondoltad - bólintottam.  El sem hittem, hogy Justin ilyen aranyos. Persze nem ez volt az első alkalom, hogy meglepett, de az utóbbi két napban, amióta itt volt velem mintha egy új oldalát láttam volna. 
- Nem mesélsz? Tudom, hogy van miről - mondta, nekem meg először le sem esett, hogy mire gondol. - Nem hiába voltál feszült, mielőtt elmentél.
Ja,hogy az... Egyáltalán nem volt kedvem beszélgetni erről, nem akartam elrontani a kedvét. 
- Nem volt semmi érdekes. Apa azt mondta, hív ha odaért. 
- Nina... - forgatta a szemét. - Kettőnkről mit mondott? 
- Nincs túlzottan oda értünk - ismertem be halkan.
- Az mit jelent konkrétan?
Konkrétan? Csupán annyit, hogy minden vágya az volt, hogyha egyszer komoly kapcsolatom lesz, akkor az csak is Kyle-lal lehet. Justint úgy látja, mintha ő lenne a legrosszabb, ami csak történhetett velem. Én pedig éppen úgy látom, hogy ő legjobb az életemben. 
- Szerintem nem fogunk közös ebédekre járni - mondtam szűkszavúan, mire Justin elkomorodott. - De amúgy sem számít, mert ő New York-ban lesz, mi pedig itt - mosolyodtam el, hogy oldjam egy kicsit a hangulatot.
- De számít, Nina. Ő az apád, tudom, hogy fontos a véleménye neked. 
- Igen. Ő is tudja, és be fogja látni, hogy boldog vagyok veled. Megenyhül majd.
- Nem akarom, hogy a ti kapcsolatotok is megromoljon miattam - mondta komolyan. 
- Mi az, hogy a mi kapcsolatunk is? 
- Hát, mint ahogy Kyle-lal... Egy csomó mindent megváltoztattam körülötted. 
Letettem az evőeszközt, odamentem Justinhoz és az ő kezéből is kivettem őket, majd az ölébe ültem és átöleltem a nyakát.
- Köszönöm, hogy ennyi mindent megváltoztattál. 
- Ezek nem jó dolgok, Nina - rázta a fejét. - Most minden más lesz. Szakítottam Selenával, és ezután bármikor kiderülhet, hogy veled vagyok. Nem lesz mindig minden ilyen szép és jó. 
- Most sem az minden. Csak akkor, amikor veled vagyok. 
Az enyémnek döntötte a homlokát és lehunyta a szemét. Ekkor láttam csak igazán, hogy mennyire fáradt és kicsit talán megtört is. Végigpörgettem magamban az utóbbi napokat és rá kellett jönnöm, hogy azóta ilyen, amióta szakítottak. Hiába volt itt velem azóta minden percben, mégsem vettem észre. Pedig nyilvánvaló volt már akkor éjjel. 
- Bánod, hogy szakítottál vele? - kérdeztem halkan. 
- Dehogy, Nina. Veled akartam lenni és most, hogy bűntudat nélkül tehetem ezt sokkal jobb mindenegyes perc.
- Szóval neked is bűntudatod volt? 
- Persze, sőt néha még most  is az van. Miért?
- Nem tudom. Sosem mondtad, hogy milyen ez az egész neked - vontam vállat.
- Mert elég zavaros. A szüleid, Scooter, anya, a barátaid... Mintha mindenki ellenünk volna. Nem akarom, hogy még több ember tudjon rólunk, mert... Félek, hogy megutálsz - fejezte be halkan.
- Nem foglak utálni. Soha - biztosítottam és puszit nyomtam a halántékára. - Fontos, hogy a családunk mit szól hozzá, de nem fog befolyásolni semmit - láttam a szemében a bizonytalanságot. - Nem fog. Igaz, Justin?
- Nem fog - mondta végül. 

Befejeztük az evést, de a hangulat valamiért nem változott. Szabályosan éreztem Justin önostorozását, pedig erre semmi oka nem volt. Délután nem volt semmi dolgunk, és Justin kezdett nyugtalankodni. Nem bírta a semmit tevést. Meccset nézett, a laptopomon csinált valamit vagy csak mellém feküdt és szorosan átölelt. Nekem tökéletes délutánnak tűnt, mert vele voltam, de egy idő után furcsa volt. Nyugodtan beszélgettünk, senki nem zavart meg minket, senki nem rángatott el minket sehová.
- Szerinted Scooter mennyire lehet már dühös ránk? - kérdeztem Justintól.
- Miért? Beszéltél vele? 
- Nem, nem is néztem meg a telefonom már napok óta. 
- Én sem - ismerte be, majd feljebb tornászta magát, a vállamra hajtotta a fejét és elővette a telefonját.- Anya is és Scooter is rengetegszer hívott - közölte, aztán megnézte a többi üzenetét, amik a barátaitól jöttek. - Nézd csak meg a tiédet.
Én is megnéztem a telefonom, és Justinnak igaza volt. Scooter engem is keresett, méghozzá elég sokszor.
- Hát, végül is két napra eltűntünk - mondtam. - Csodálom, hogy nem jelent meg itt.
- Szerintem arra vár, hogy mi menjünk hozzá. Biztosan rájött, hogy együtt vagyunk, abból, hogy együtt tűntünk el.
- Nem is tudom. Mit kellene mondanunk neki? 
- Az igazat. Akárhogy fogadja is, mostantól nincs titkolózás - mondta Justin határozottan.
- Fel kéne hívnod anyukádat - próbálkoztam. - Biztosan aggódik. 
- Majd később - válaszolta, de már teljesen más kötötte le. A telefonjára pillantottam, és láttam, hogy twitterezik. Ez is kimaradt az utóbbi két napban mindkettőnk életéből.  
Nem akartam beleolvasni, de amikor megláttam, hogy a rajongóinak ír, nem bírtam megállni.
 "Kicsit zavaros mostanában minden, de ti itt vagytok nekem. Én itt vagyok értetek. #KÖSZÖNÖM #BELIEBEREK" - ezt írta Justin, és én nem bírtam ki mosolygás nélkül. Csókot nyomtam a nyakára, mire felém kaptam a fejét. 
- Mi az? - mosolygott ő is.
- Édes vagy. Szeretem látni, ahogy törődsz velük.
- Elhanyagoltam őket, érezd magad megtisztelve - nevetett. 
- Nagyon is úgy érzem magam. 
Figyeltem, ahogy megnézte még a hozzá közelálló emberek fiókjait, aztán egy idő után megelégeltem, mert újra visszatért az arcára a gondterheltség, amikor Scooterhez ért.
- Nem kell most behoznod két napi lemaradást - vettem ki a kezéből a telefont és az éjjeliszekrényre tettem. - Most még velem foglalkozz, oké? - rövid csókot nyomtam a szájára.
- Folyamatosan ezt teszem - mosolyodott el és most ő csókolt meg, de már hosszabban.
Abban a pillanatban amikor a nyelve az enyémhez ért, úgy éreztem, mintha egy kapcsolót talált volna, amitől mindenem lángra lobban csakis érte. A hajába túrtam és szenvedélyesebben csókoltam. Beszívtam az alsó ajkát, ami egy halk nyögést csalt elő belőle. Ezt úgy értelmeztem, hogy ő is hozzám hasonlóan érez, úgyhogy bátran nyúltam a pólója szegélyéhez és sietősen kezdtem felhúzni.
- Mi ez a hevesség, Nins? - mormolta a számba.
- Ki akarom használni, hogy kettesben vagyunk.
Justin váratlanul maga alá fordított, aztán levette a pólóját és újra a számra tapadt, most engem is meglepett az ő hevessége. A keze utat talált a felsőmhöz és könnyedén áthúzta a fejemen, hogy aztán a szabaddá vált bőrömet érintse. Olyannyira lekötött, hogy élvezzem a csókjait és az érintéseit, hogy észre sem vettem, mikor szabadított meg mindkettőnket a további ruhadaraboktól.
A testünk egymásnak feszült, a bőrömön éreztem a belőle áradó hőt, a hasamon pedig a kézzel fogható vágyat, amit én váltottam ki belőle. Elszakította az ajkát az enyémtől és zihálva a homlokomnak döntötte a sajátját, miközben mindkettőnk keze a másik haját simítgatta.
- Mindig lesz időnk kettőnkre - ígérte, aztán lassan eggyé olvasztott minket, én pedig elvesztem a mámorban, amit a teste nyújtott.